"Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"

1956 November 4. 05:20 Kossuth Rádió

1956 Okt. 31-én bejelentették, hogy győzött a forradalom, ezután többpártrendszer lesz és kivonják a szovjet csapatokat. A következő napokban igen érdekesnek bizonyult, hogy bár a ruszkik kivonultak Budapestről, körbezárták az ország reptereit és folyamatos erősítés érkezett a keleti határok felől. A kormány által berendelt Jurij Andropov nagykövet nem tudott érdemi magyarázattal szolgálni az orosz csapatmozgásokra.

Ezen a napon Eisenhower elnök csodálatát fejezte ki a magyarok iránt, viszont kijelentette, hogy nem kíván együttműködni az új kormánnyal és nem nyújt katonai segítséget.Ezzel jóváhagyta a szovjetek november negyedikével induló offenzíváját.

Nov. 1-én Nagy Imre kijelentette az ország függetlenségét, a Varsói szerződésből való kilépést és segítséget kért az ENSZ álatal a Világ nagyhatalmaitól. 

November másodikán újabb 12 hadosztály érkezett, ezzel összesen 17 szovjet hadosztály tartózkodott Hazánkban.  

Itt már nyilvánvaló volt, hogy nagy baj van. Nagy Imre tiltakozott Andropovnál, majd újabb táviratot küldött az ENSZ-nek, hogy Magyarország függetlenségét elismerve, politikai nyomással kényszerítse távozásra az oroszokat. A kormány három delegációt állított össze, Király Béla pedig kidolgozta Budapest védelmi tervét és a város stratégiailag fontos területeire tüzérségi ütegeket telepítettek.

November harmadikán Nagy Imre szélesebb kormánykoalíciót alakított, délben pedig magyar-szovjet tárgyalások kezdődtek a csapatok ünnepélyes kivonásáról és a szovjet hősi emlékek megóvásáról. Megegyeztek, hogy a tárgyalásokat a tököli szovjet bázison folytatják este.

Este meg is érkezett a hadsereg három legfontosabb tisztje Tökölre. Maléter Pál, Kovács István, Szűcs Miklós és több katonai szakértő.

(Maléter túlontúl megbízott a ruszkik szavában. Elhitte, hogy Hruscsov és a szovjet vezérkar tényleg ki akarja vonni a csapatokat. Még november másodikán a Kilián laktanyában idegesen lobogtatta a délelőtti tárgyalások jegyzőkönyvét a jogosan aggódó felkelőparancsnokok előtt, miszerint legkésőbb 1957 január 15-éig kivonulnak a szovjetek.Tiszttársai pedig óvva intették attól, hogy bemenjen a tököli orosz laktanyába.)

Amikor Tökölön Maléter emelkedett szólásra, a terembe lépett a KGB vezetője Ivan Szterov tábornok több ÁVH-s tiszttel és letartóztatta a magyar delegációt. Maléter Január végéig szovjet őrizet alatt volt, aztán átadták a magyar belügyi szerveknek.

A szovjet csapatok éjjelre teljesen körbezárták Budapestet, hajnalban pedig megindították a támadást az ország minden pontján.

Hajnalban három irányból nyomultak be Budapestre, először a Budaörsi úti laktanyát (a mai Petőfi laktanya) támadták meg, majd beljebb nyomultak a stratégiailag fontos terek, utak felé. Reggelre már az egész városban háborús helyzet volt, mindenhol T-34-esek motorját, robbanásokat, géppuska sorozatok hangját lehetett hallani. Az óriási túlerőt látva reggel nyolckor a Parlamentet védő egységek letették a fegyvert.

A Parlamentben akkor már csak Bibó István tartózkodott, aki még egy kiáltványt küldött a nyugati országoknak, melynek vége így hangzott:

"… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében" 

A "dicső" szovjet hadsereg pedig nem sokat szórakozott, lőttek mindenre ami mozgott, legyen az sebesült vagy civil, ahogy nyomultak, a harckocsik tetszés szerint lőttek szitává egyszerű lakóházakat is. Több embertől hallottam hogyan taposták el a 16 éves gyerekeket a tankok. Még aznap lefegyverezték a magyar hivatásos katonai alakulatokat.

Ezután a harc a jól védhető forradalmi gócpontokra tevődött át, melyek ellen a Vörös Hadsereg egyidejűleg vetett be légi és tüzérségi csapást.

Mégis ezek a pontok jóval nagyobb gondot okoztak a ruszkiknak, mint azt várták.

November 5-én a Corvin-közi harcosok visszaverték az összehangolt szovjet támadást, de Kőbányán, Óbudán, a Baross téren és a Széna téren is tartották magukat a védők.

Vidéken is jelentős ellenállás alakult ki, amit november hatodikán számoltak fel a megszállók, ezután pedig sorra elestek a budapesti gócpontok is. Legkésőbb a Csepel esett el, november 11-én.  Ezzel leverték a Szabadságharcot, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa pedig megszavazta a Kádár-kormányt és  megkezdődött a megtorlás.

Miért írtam ezt le? Azért mert az emberek többségének halvány fogalma sincs arról, mi történt november negyedikén. Október 23-ból is inkább annyit értenek, hogy alhatnak tízig aztán csinálhatnak bármit, a főnök aznap nem szívatja őket. Kevesen tudják konkrétan megfogalmazni, hogy mire emlékszünk 23.-án még kevesebben tudják elmondani, hogy pontosan mi történt azon a napon 53 éve. November negyedikét pedig igazán ritkaságszámba megy, ha valaki ismeri.

Sokan azt sem tudják, hogy az "1956-os Forradalom és Szabadságharc" nem ugyanazt jelenti, hiszen a Forradalom vagyis a fegyveres felkelés 1956 okt 23-tól okt. 31-ig tartott, amikor bejelentették a forradalom győzelmét ,a szovjetek kivonulását és a többpártrendszert.

Ezt követte a november 1-3-ig tartó függetlenségi kísérlet.

November negyedikétől pedig tizenegyedikéig tartott a szabadságharc, ami alatt megpróbálták a forradalmárok visszaverni a ruszkikat.

  Ez a nap Nemzeti Gyásznap, mégsem hallunk róla az iskloákban és a média is csak elvétve említi.

Ma emlékezzünk meg azokról akik tankok százainak a beözönlését látva sem tették le a fegyvert, hanem vállalták a harcot, amellett, hogy tudták, ha néhány nap alatt nem érkezik egy nagyobb nemzetközi felmentősereg, semmi esélyük a túlerővel szemben. Tekintsünk példaként rájuk és ne feledjük el őket, hiszen minket is bármikor hívhat a Haza.

Ma értük mondjunk el egy imát és próbáljunk úgy élni, hogy ne legyen hiábavaló az áldozatuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.